kapcsolódó kép
Timár Krisztina:
A levegőben ütött-kopott fahajók úsztak, vagy lebegtek kikötve. Közöttük teraszok függtek, a teraszokról házfalak nyúltak lefelé, mert a téglák is megálltak a levegőben. Lépcsők, létrák, villanydrótok és hidak kötötték össze a város két oldalát. Ezer, tízezer, millió tárgy kapcsolódott össze egyetlen végtelenül könnyű, szaggatott tömbbé.
Csak az emberek nem tudtak a levegőben járni, mert lehúzta őket a szomorúság. Kőből épült, fából ácsolt, esetleg kötelekből összecsomózott alap nélkül nem mozdulhattak semerre. Roppant méretű, minden ponton összeérő házak között, keskeny teraszokon, hajlott vashidakon és traverzeken siettek munkába, ebédelni, játszani vagy haza. Persze sok embernek volt csónakja is, kikötve a háza küszöbéhez, mások pedig azokat a hajókat vehették igénybe, amelyeket kifeszített kötelekre felfüggesztve, csigákon hajtottak egyik faltól a másikig. Közben irigykedve figyelték a madarakat. Ők mérhetetlen magasan, az égben keringtek fölöttük.
Persze nem minden működött rendeltetésének megfelelően. A fahajók jó részét valaha javítani hozták, odakormányozták a falak közé szorított dokkokhoz, azt ígérték, hogy visszajönnek értük – aztán nem jöttek soha. Csupa lyuk palánkjukon átfújt a szél, repedéseiken át akármikor a mélybe zuhanhatott az ember; mégis állandó használatban voltak. A város reggeltől estig egyfolytában épült, de sohasem a megkezdett házakat fejezték be: mindig újabb meg újabb szobákat kezdtek húzni a falak tetejére. A hidak, a teraszok nagy része pedig megszakadt a mélység fölött – legfeljebb a semmibe lehetett átkelni rajtuk.
A madarakat sem volt mindig ok irigyelni. Ha véletlenül a házak közötti résbe tévedtek, nem szabadulhattak többé. Egyik faltól a másikig verődve, hidak aljának csapódva, kötelekbe gabalyodva próbáltak visszajutni az égbe, végül azonban tehetetlenül, véresen hullottak alá. Ami a tárgyakat megtartotta, az élőlényekkel mostohán bánt.
Persze az is lehet, hogy a levegőnek nem volt hozzá semmi köze. Hanem ahogyan az embereket a szomorúság, úgy húzta le a madarakat az emberek irigysége.
Egyet kivéve.
Sietnie kellett volna, feltétlenül meg kellett érkeznie, de eltévedt. Sokadszor. Eltévesztette a hidat: véletlenül egy befejezetlenre tévedt. Más hasonló alkalmakkor ilyenkor visszafordult, majd egyre növekvő pánikban keresett új utakat vagy lépcsőket, félúton rendszerint sírva is fakadt, végül pedig verítéktől borítva, jócskán elkésve érkezett meg. Ha megérkezett egyáltalán.
Most, ahogy megállt a mélység peremén, valami egészen mást érzett. Pánik helyett megnyugvást, sírhatnék helyett ürességet. Parttalan, tét nélküli vágyakozást.
Tudta, hogy ma másképpen dönt.
Ettől nem lett vidámabb. Ellenkezőleg. Csak most tudta igazán, mennyire szomorú. Minden más pillanatban csak cipelte magával, megszokott teherként, közönnyel, ahogy mindenki. Ekkor azonban a szomorúság is teljesebbé, személyesebbé vált. Már-már barátságosnak érezte. Annyira, hogy kedve lett volna köszönni neki.
Akkor vette észre a zuhanó madarat. Messziről tintafeketének tűnt. Csak amikor lendületből az ember törzsének csapódott, akkor látszott, hogy fémes csillogású tollai égővörösek, és nem pusztán az összetört testéből patakzó vértől azok. Élt, de még mennyire. Ahogy az ember ösztönösen összezárta fölötte a karjait, értetlenül védekezni is próbált, sivított, ütött, karmolt, és persze ürített is ijedtében.
Az ember mégsem engedte el, csak az arcát fordította félre, hogy legalább az ne sérüljön.
Már ő maga is több sebből vérzett, amikor egészen le tudta fogni a madarat, és elindulhatott a város felső határa felé, ahol legalább esélye volt elengedni.
Még most is megy.